Fates and Ways – 6. rész – A Szürke erdő mélyén

SZH.E. 75 év

A Szürke erdő vendégei a holttest két oldalánál álltak meg, tartva egymást között az egy lándzsányi távolságot, s bár arcuk rejtve marad a fák sötét árnyékainak maszkja mögött, mégis az az érzésük támadt, mintha régről ismernék egymást. A következő pillanatban méltóságteljes léptekkel megjelent a fák takarásából egy aranygriff, ami megnyugtatóan egyértelművé tette a Ekbaltnak, hogy pontosan ki ez a krion lándzsaharcos, akivel összehozta a véletlen.

- Mit tettél itt ember? - kérdezte a hátas mellett álló alak, miközben kék sávokban világító, krahmart lándzsájával a földön fekvő holttest felé mutatott.

- Rakon, én vagyok az, Ekbalt! Nem alakváltó vagyok! - jegyezte meg villámgyorsan, a feltett kérdést meg sem hallva az ember.

- Ekbalt! Téged kerestelek. Nem gondoltam, hogy te vagy az. - tette hozzá a krion harcos. - Te végeztél az alakváltóval? Ha megtámadott, akkor... hogy voltál képes erre? - kérdezte csodálkozva.

- Igen én vagyok... és esküszöm neked Rakon, hogy elmetrükkhöz folyamodott, de nem volt hatással rám! - mondta Ekbalt, majd kitört belőle a kacagás. - Hahhahh! Nem volt rám hatással, érted? Működik végre!

Az ifjú Alkhadarr pár éve még nem gondolta volna, hogy valakit egyszer meg kell majd ölnie, azt pedig főleg nem, hogy kacagva fog a holttest mellett állni. Abban viszont biztos volt, hogy ha gyilkossá kell válnia, akkor azt csakis a családja érdekében fogja tenni, és nem lehet majd más az áldozata, mint egy alakváltó. 

És végül így is történt... Nem értette teljesmértékben az érzéseit, hiszen amellett, hogy komoly bűntudat gyötörte, közben rendkívül boldognak is érezte magát. Csak egy gondolat lebegett előtte egészen tisztán lüktetve... Működött a növény.

- Ha ezt apám megtudja! ... - folytatta, majd a szájához kapott. - ...akkor... lehet, hogy meg lesz...  a gyógyír anyám betegségére. - hirtelen jött könny szökött a szemébe. - Szegény... anyám... már olyan régóta beteg... és a sok segítség és kutatás ellenére még mindig... még mindig nem tudtuk segíteni rajta szemernyit sem. -

- A növény? Rhellan itt van veled? - kérdezte a krion és lándzsáját leeresztve közelebb lépett.

- Dehogy van itt velem a Szürke erdőben! - válaszolta zavarodottan. - Nem sodornám őt ilyen veszélybe soha! Ez a hely teli van alakváltókkal, és még ki tudja mivel, te magad is nagyon jól tudod... Egyszerűen csak meg kellett bizonyosodnom arról a sejtésemről, hogy a növény működik. Krenon pedig tud róla, hogy itt vagyok... én kértem meg arra, hogy várjon meg a falu legszélén... Hogy ha vissza jönnék tébolyultan, akkor ne engedje, hogy bárkinek is árthassak, vagy bármi kárt tegyek... az egészen biztosan szörnyű véget érne... -

- Tudom, elmondta nekem. A testvérem kért meg rá, hogy jöjjek el érted és mentselek ki innen. De nem érünk rá erre. Az alakváltók bűvöltjei megint krahmart loptak a közeli faluból. Ez nem vall rájuk, hiszen megvetik a tudományotokat. Induljunk végre! - kérte Rakon.

- Jó persze, - válaszolta Ekbalt - nem kellett volna, meg... mi volt ez? -

És ekkor a fák mögül több kobold és egy csuhás alak bújt elő és vette körbe őket egy pillanat alatt. Öten jelentek meg, szabályos kört alkotva az ember, a krion és az aranygriff körül.

- Ember gyilkol, ember gyilkol, ember gyilkol... - suttogta feléjük az alakváltó.

- Az ember önvédelemből tette és a védelmem alatt áll! - jelezte határozottan a krion, szavait hátasa érces morgása kísérte.

A csuhás megdermedt, vélhetően elméje segítségével más alakváltókat kezdett el keresni a közelben. Fajtársaival telepatikus kapcsolatra volt képes, nem volt sűrűn szükségük bármiféle a beszédre. Egy pillanatig kínos csend honolt, senki sem mozdult, majd ezt megtörve a sötét alak felemelte a karját és Ekbaltra mutatott.

- Ember, öld meg a társad és végezz magaddal! -

Nem történt semmi, az ember nem esett össze a fájdalomtól és gyilkos szándékkal vezérelve sem esett neki a társainak.

A növény működik, tényleg működik.

- Látod, nincsenek rám hatással! - kiáltotta Ekbalt a krion felé.

- Csuhás... add meg magad és engedd el a sárevőket! - reagált Rakon, bár tisztában volt vele, hogy itt békés megoldásra már nem számíthat.

Válaszképpen a sötét csuha alól pengeéles, hosszú karmok villantak elő, az elcsorbult rövidkardokat szorongató, megbűvölt koboldok pedig óvatos léptekkel elkezdtek az ember felé közeledni. Látható volt, hogy bármelyik pillanatban ráugorhatnak Ekbaltra és ha szükséges, akkor a saját kezeikkel tépik szét, ha nem lép közbe Rakon.

- Sihno roa! - hangzott el a krion szájából a varázsige.

Ahogy várható volt, a koboldok a földtől elrugaszkodva az ember felé ugrottak, és rövidkarjaikkal megpróbálták felnyársalni. Közben a varázsigének köszönhetően egyre jobban forrósodó krahmart lándzsát lüktető, kék fény kezdte körbe venni. Ekbalt lábait megvetve várta közeledő ellenfeleit, nem számított képzett harcosnak, és cseppet sem nyugtatta meg Rakon és a griff jelenléte, hiszen még így is hárman voltak öt ellen.

A következő történések egy pillanat alatt véget vetettek a csatának.

A lándzsából hangosan kirobbanó kék energiavillám egy szempillantás alatt szaggatott darabokra két koboldot, egy harmadikat pedig maga a lándzsa döfött át a krion gyors közbelépésének köszönhetően. A negyedik kobold, látván társai gyors vesztét megtorpant, ezzel elvesztette lendületét, de a bűbájnak köszönhetően folytatta gyilkos szándékát. Ekbalt könnyedén félretáncolt és egy ügyetlen mozdulattal lesújtott. Ellenfele rekettesen sikongó hangokat kiadva térdre rogyott, s mire előre dőlve arca földet ért, meghalt.

- Öten voltak! - gondolta ijedten az ifjú Alkhadarr, így gyorsan mozogva megpördült és halálfélelmét leküzdve hárítani próbálta a támadást.

A támadás helyett, egy túlvilági hangon sikító, földön fekvő csuhás látványa fogadta, amint az aranygriff marcangolta le róla a csuhát. Rakon lándzsával a kezében szép lassan odasétált. A harci hátas büszkén utat adott gazdájának az ellenfélhez.

- Miért akartatok megölni minket? Hova viszitek a lopott rakhmart? - kérdezte az alakváltó maradványai mellé guggolva Rakon.

- Ember gyilkolni kell, ember nem tiszta faj... nem itt van helye köztünk... nem tiszta... nem tiszta... nem... tiszta... shinharanza onra shall... - váltott át saját nyelvére a csuhás, hogy utolsó szavait fajához hű módon súghassa az égnek meredve.

Ekbalt remegve odasétált a griffhez és a harci sokktól még mindig remegve megpaskolta a jószág nyakát. Nagyon szerette őt, Rhellannal való első találkozására emlékeztette és ez a szerencsésen előbukkanó emlék most kifejezetten nyugtató hatással volt rá.

- Köszönöm. - súgta oda a hátasnak kedvesen, aki homlokát többször is, óvatosan az ember mellkasához dörgölte. - 

 - Shinharanza onra shall... - ismételte a krion az elhangzottakat.

 - Rakon, ez mit jelent? - kérdezte rossz előérzettel Ekbalt.

- Ez egy ősi alakváltó zarándok parancsolat. Nagyjából azt jelenti, hogy "Tisztavérrel át a kapun." -

Ádi