Dereshágói Jégszilánkok 5. – Hószórás /Karácsonyi/

A csendet betöltő hajnali derengés a kedélyes utazás ígéretével kecsegtette a kis csapatot. Több napra maguk mögött hagyták az idős elöljárót és zavarba ejtő szavait, mégis látszódott a heves harcokban edződött arcokon az elszántság. Zael a megszokott ritmus helyett magányba burkolódzva lépkedett társaival, fejét mélyen köpenyébe húzta. Még a csata után megbeszélték - amint lehet, észrevétlen útra kelnek, hogy megtalálják a remetét. Kutatásuk váratlan fordulattal kanyarodott el a tervektől, hiszen a hőn áhított fagykövet nem sikerült meglelniük Dereshágón. A rejtelmes monológ is arra engedett következtetni, mélyen a hegyek szívében találhatják meg a háborút lezáró kincset. A néma menet számára nem tűnt fel, hogy már jó ideje halad mögöttük egy különösen szép hópárduc, hátán egy kecses mozdulatok egész sorát bemutató fiatal tündével.

Kezei tűzszikrákat meghazudtoló sebességgel mozogtak, megállás nélkül álcázva feltűnő megjelenésüket. A párducból erőt merítve apró hókristályokkal burkolta be magát, melyek jótékony hatásaként egy utazó tekintetének csak a távolból kavargó hódarának látszódott a páros. Ezt a bűbájt egyedül a beavatottak voltak képesek végrehajtani. Lillen elméjén megállás nélkül szánkáztak az ősi varázslatok, mióta megismerkedtek négylábú társával. Gondolatai egyre másra ugráltak a megismert tudás és az előtte haladó furcsa csapat között. Egyelőre még nem szándékozott felfedni magát, ez volt a bölcs elöljáró utasítása. Ahogy visszaemlékezett, frissen csengtek fel elméjében a rövid, ám annál hathatósabb utasítások: "Tegyél meg mindent a remete titkának megőrzéséért! A fagykő holléte nem tudódhat ki! Ha szükséges, vess be minden fortélyt! Nemzedékek óta a Talminnenek hűsége óvja a kontinens egyik legősibb titkát!" - zsongtak a mélyen bevésődött szavak az ifjú mágus fejében.

***

A gyengécske tábortűz fénye hatalmasabb bizalmatlanságot ébresztett az egyre fáradtabb utazók szívében. Ilyen messze, fent a fagybérci csúcsok között esélyük sem volt a békés utazásra. Pengéik túl gyakran találkoztak a vérzivataros akadályokkal, már idejét sem tudták megmondani, mikor hajthatták álomra a fagykő iránti nyomozásban elpilledt fejüket.

Klehor a nyílvesszők végén található tollakat ellenőrizte, majd a javításra szorulókat egyesével kenegette az apjától elsajátított családi receptúra alapján. Szemét mélyen beásta a tűz fényén kívül eső, bizonytalan erdőbe. Nem hagyta nyugodni az érzés, valaki figyeli nem mindennapi csapatukat. A nehéz szőrmékbe burkolózó alakok közül többen is halk, szabályos hortyogással adták jelét ittlétüknek. Klehor a nyílhegyek élét simogatva fordította számos csatában megfordult arcát az égbolt felé. Szívében fokozatosan erősödött a felismerés: "Aki a hegyek között tölti az év utolsó napjait, ne számítson semmi jóra. A sörszagtól bűzlő fogadók hívogató emléke is hamar megfakul ezen a hóval álcázott vesztőhelyen…"

Egyedül az alvó őrző kedvét nem tudta elvenni semmi. Már az álmok peremén egyensúlyozott utolsó csepp kobold lőrétől elpilledt tudata. Mint oly sokszor, most is csak a gyermekkori emlékei és az arénák csatakürtjeinek hívogató rezonálásai körül forogtak gondolatai. Hazájában a téli napfordulót különös törpszokások szerint ünnepelték. Jóleső érzéssel töltette ki a forgó mélységbe tartó ébrenlétet egy finoman közeledő régi kép, melyet most hirtelen idézett elő fejében a nosztalgia hulláma. Hatalmas horkanással és egy hosszan elnyújtott szellentéssel jelezte Klehornak is egyértelműen: Lám elaludt!

Álmában újra gyermekként érzékelte a világot. Egy hatalmas tölgyfa bútorokkal teli előszobában ácsorgott. A háttérből fahéjas és mézes piték sülő illata áradt hívogatóan felé. Mohón vetette rá magát összes elérhető érzékszervével a finom, omlós sütemények élvezetére, azonban egy jól ismert hang visszarángatta a szomorú valóságba:

 - Mi a fészkes Sántalábú Kost képzelsz te mihaszna?! – szállt fel a nem mindennapi, törpfülek számára ismerős, pohárrecsegtető hang a konyha sarkából. Erre a mondatra még a legnagyobb harcosok szívébe is azonnal rettegés költözött. Persze, aki ismeri, jól tudja, a szigorú álca mögött egy vajas-mézes pudingnál is melegebb szív lakozik.

 - Na gyere ide szépen! Ha már itt tátod nekem azt a kis szerencsétlen pofád, legalább hasznodat is vegyem! Tűrd fel szépen az ingecskédet aranyom és perdülj mellém a fanyelű kis szitával! – szólt a királyi főszakácsnő hangja néhány szólammal finomabban.

A férfikortól még messze lévő suhancnak sem kellett több. Fogta az említett konyhai eszközt és már repült is a parancs irányába. Mindig megérezte mikor kell a konyhában lófrálni. Szerencsére most közeledett a tél legnagyobb ünnepe, ahol az édes finomságok, színes szalagok és a meghittséget árasztó gyertyák látványa még a falvak utolsó lakóit is csordultig töltik szeretettel. Az udvar konyhája ilyenkor a legszentebb hely egy magafajta kis törpnek, hiszen mindig lehet valami édességhez jutni.

Miközben álmodott, az őrző jóleső hümmögéssel fordult a tűz felé, majd csukott szemei alatt megjelentek már rég nem látott kis gödröcskéi. A látványra, bár nem vette észre senki, ráerősített az a jóllakottságot keltő mozdulat, hogy szakáll nélküli száját irtózatos részletességgel nyalta körbe.

A még cseppet sem harcedzett markát a finom szálakkal átszőtt eszköz köré fonta, majd várakozásteljesen nézte, ahogy az egyik alsó polcon pihenő zsákból előkerül a desszertek legkiválóbb barátja, a hónál is finomabb fehér por. A konyha úrnője, látványos méreteit meghazudtoló szakértelemmel öntötte a porcukrot a kis szitába, majd kiadta a szokásos parancsot:
- Vigyázz! Kész! Hószórás!

A pici, álmélkodó szerzet boldogságtól szétterülő mosollyal vette támadásba az asztalon sorakozó tésztahegyeket. Sejtette ugyan, hogy az egyik sor szilvával, a másik talán mák és egyéb fűszerek elegyével, a harmadik katonás oszlopba rendezett kiflisor pedig még ezeknél is szaftosabb töltelékkel van felruházva, mégis támadásba lendült. Tüzéreket megszégyenítő pontossággal, ruganyos és folyamatos csuklórázással terítette be egyenletesen az édességtömeget. Balról jobbra haladt, majd a szakácsnő tekintete által őrizve fentről lefelé is végig hintette konyhai fegyverével a sütőből épphogy kikerült, aranyra sült kis tekercseket. Nem volt megállás! Ha egyszer sikerül végrehajtania a kiadott parancsot, jó "közlegényként" nem marad el ínycsiklandozó jutalma. Már-már elfedte minden gondját, annyira belemerült ténykedésébe. Ekkor az ismerős, melegséget árasztó tenyér, szinte pehelyként pihent meg aprócska vállain, visszahúzva a szürke hétköznapok szentélyébe, a konyhába.

- Meg is vagyunk aranyom! – bődült el a hatalmas tenyér gazdája, majd egy biztató arc simogatást követően barázdált kezeit a lisztes asztallapra helyezve a következőket mondta: - Úgy nézem igencsak elfáradtál! Gyorsan vegyél le egy tányért a második fiókból és bátran szedd tele ezekből a királyi hókiflikből! Nehogy szerénykedni merj! Meg kell erősödnöd, hogy atyád nyomdokaiba lépj és belőled is őrző válhasson!

Nem kellett kétszer noszogatni a zöld mellényes, alkalmi segédet. A tányérlevétel általában a közös játék végét is jelentette. Zsákmányát kézbe véve indult az épületrész előtti fenyőfához. Kedvenc nassolóhelye is itt volt. Évekkel ezelőtt kivágtak egy kisebb fát, de a tönkjét meghagyták. Felnőtt embernek kényelmetlen lett volna, szerencsére egy növésben lévő törpnek a legjobb hely egy falatozáshoz.

A szerzeményt ölébe tette, majd ujjaival finoman felkapta a frissen megszórt kiflikét. Lassan orrához emelte, még érződött a kemence tápláló ereje az édességen. Apró falatot tépett fogával a gazdag tésztahúsból, majd nyelvével megízlelve azonnal befalta a maradékot. Bűntudata támadhatott volna, de a hóval borított udvar, valamint a papírból hajtogatott díszek és a friss levegőben szálló fenyőillat elegye a biztonság meghitt érzésével árasztotta el…

VÉGE

Mészi