Dereshágói Jégszilánkok 3. – A térkapuk lehelete

Ez elmúlt évek izgalmak nélkül teltek a fagyos bércek között. Reggelente a felkelő nap sugarai varázsoltak életet a szorgosan dolgozó, zavartalanul élő népek monoton egyszínűségébe. A hegyek között megtanulta ember, tünde, de még a tapasztalt törp is, az a jó, ha minden a megszokott ritmus szerint telik. A várost az ide érkezők első nemzedéke a biztonság látszatának fenntartása okán erős falakkal vette körül, és a mágiában kevésbé jártas polgárokból egy egyszerű felépítésű őrséget formált. A vad vidéknek hála egyikre sem volt szükség, de a vezetés ügyeivel foglalkozó tanács még egy apró döntést hozott a nyugalom megtartásának érdekében. A központban egy tornyot építtettek, melynek alapját a völgyből felhozott sziklatömbök adták. A ránézésre egyszerű, nem túl díszes épület szigorú természetességgel olvadt be a környező házak sorába. Egy különlegessége volt, a tetején ügyes mesterek kis harangtornyot alakítottak ki, hogy bármilyen veszély esetén megkongathassák, és minden környékbeli értesüljön egy akár váratlan támadásról is. A torony csúcsán hatalmas, rézből öntött, rozsdamarta csengettyű némán várta egyszerű, ám annál fontosabb sorsát. Még a korán kelők is csak a meleg takaró alatt fordultak át másik oldalukra, a házőrzők ébersége is messze járt, mikor egy visszhangozó kondulás rúgta minden élőre a meghitt pillanatok ajtaját! A puha álom gyorsabban illant a hegyek zenitjén túli ismeretlen vidékekre, mint a város alatti hóban vészesen közeledő hadak jelenlétét bárki felfoghatta volna…

***

Hiába repítette az éjszakában varázslatos módon megszerzett hátasa, lélegzetei keményen szakították be oldalát. Már eltávolodott egy órával ezelőtti rejtekhelyéről, ahol a méltóságot sugárzó hópárduccal találkozott, de számára a távoli harangzúgás óta eltelt idő szinte csak egyetlen pillanatnak tűnt. Lillen fel sem fogta az életében végérvényesen beállt változást, most csak arra tudott gondolni, amit már napokkal ezelőtt suttogtak a Dereshágóba érkező kereskedők. Egyre nagyobb számban menekülnek a holtak légiói ellen szerte a kontinensen. A vezetők döntése szerint kettőzött őrség óvta a lakosok éjjeli és nappali békéjét. A félig elfeledett harangtorony rég nem koptatott lépcsőin újra nehéz csizmák jártak, a felső teremben ismét őrszemek tüzei melegítették az éber katonákat. Ebből persze nem igazán fogtak fel semmit a hétköznapi polgárok, csak az ifjú tanonc hegyezte minden újdonságra szomjazó füleit.

A beavatási szertartás előtt két nappal éppen kedvenc kis utcácskájából próbált láthatatlanul átosonni a pék standjához, hogy rég áhított csemegéjének hódoljon, mikor a sikátor előtt két gyalogos állt meg, hogy fáradt tagjaikat kissé pihentessék, közben egy kihallgatásra méltó témáról is szót váltottak:

- Mit gondolsz, tényleg itt van a háború a nyakunkon? – kérdezte vállait masszírozva a talán még húsz telet alig látott fiatal katona.

- Hát nem tudom Rien. A családom egyik kereskedő tagja azt mondta, nemrég egy nagyobb szállítmány télvidéki fenyőt vitt délre, akkor hallotta – zavartan kereste a szavakat – tehát azt hallotta, furcsa alakváltók csapatosan támadtak meg több települést is. Ami még durvább Rien, hogy csontváz harcosok kísérték őket! Érted te ezt?

- Komolyan elhiszed? Már hallottam óriás démon pókokról, életre keltett gyakorló bábokról és egyéb harcokban használt állatokról, de csontvázak? – kérdezett vissza kissé kétkedő mosollyal a száján a gyerekkort még éppen csak maga mögött hagyó férfiú.

- Minek is mondom ezt pont neked! Még nem jártál a környék erdein túl! Nem csak jégmágia létezik ám a világon! Amikor elkísértem egy karavánt Vöröskőre, felfoghatatlan varázslatokat láttam. Az arénákban tűz, de akár föld típusú mágus zsoldosok is küzdenek a hírnévért és a megbecsülésért! Egyszer az egyik sérült csatamágus még a földet is megrengette, ami éhesen nyelte le az ellenfelét! Szerencsétlent ezután senki sem látta többé! – az utolsó szavakat szinte már kiabálva, nyálát messzire fröcsögtetve mondta hitetlenkedő társának.

- Jólvan na! Nem akartalak felhúzni! Inkább menjünk is tovább. A vásártér délelőtt még úgyis unalmas.- majd lándzsáját lazán vállára hajítva elsétált az apró, árnyékos kis utcától fokozatosan távolodva a délelőtti vásári forgatagba.

***

Gondolatai hirtelen visszarendeződtek, mert látta a megcsonkított fenyőt, amin annyit gyakorolt gyerekként. Még tisztán élt benne a kép, mikor a tanács bölcsei kiválasztották a beavatást megelőző kemény kiképzésre. A kijelölés nyomán mellkasából griffként felcsapó örömöt úgy tudta feldolgozni, hogy kedvenc fái közé vetette be magát, majd céltudatosan gyakorolni kezdte nem éppen jéghajlító erősségű varázslatait. Mélyen beszívta tüdejébe a hűs levegőt, majd a mágia ősi hullámainak felidézésével apró jéggömböket és szilánkokat zúdított a szerencsétlen fára. Több hete magára hagyott áldozata most ősi szomorúsággal állt magában, ahogy a tünde és párduca elhaladtak mellette. A szimbolikus hely után már csak egy apró, hófúvásos dombocskát kellett a párosnak letudnia és szemeik elé tárult Lillen szülőhelye, Dereshágó, illetve csak tárult volna. Most teljes káoszt látott elterülni az egykor tiszta fehérségű havas vidéken. Egészen a város kapui előtt bősz csata zajlott, és meglepő módon nem vegyültek a csapkodó zajokba halálhörgések, de még csatakiáltásokat is csak elvétve lehetett hallani.

A fokozatosan terjedő világosságban először nem értette, vajon miért ilyen természetellenesen hátborzongató a frissen kibontakozott ütközet. Miközben hátasa egyre közelebb lépdelt vele a harcolók kisebb csoportjaihoz, csak lassan jutott el értelméig a felismerés, hogy a számára ismerős vértek és mágikus köpenyeket viselő, botokkal felfegyverkezett tündék nem nymirraiakkal vívnak vérre menő párbajokat. Az ellenség szabálytalan egységei között élettelen, üreges szemek bámultak vissza a hidegtől kipirosodott arcokra. Izom és bőr nélküli megsárgult markukban furcsa formájú vágóeszközöket szorongattak. Minden karlendítésük természetellenesen festette át a már évtizedek óta tökéletes nyugalomban élő völgy képét. Közben a párostól jobbra egy alacsony termetű alak harcolt fejszéjét felfoghatatlan sebességgel forgatva. Lillen már látott törpöket, mégis furcsa volt számára a vaskesztyűs, kopottas gúnyát viselő, borotvált arcú zsoldos. Bámészkodásából a térdei irányából érkező mély mordulás térítette vissza. Az előtte magasodó hópárduc füleit mélyen tarkójára csapta, majd vicsorgással megtűzdelt pofájával a lehetséges áldozatokat kereste. Lillen nem rendelkezett megfelelő fegyverzettel a csatához, öltözete is inkább utazó kereskedőére hajazott, mégis azon kezdte el törni a fejét, mivel tudna befolyást gyakorolni a harc kimenetére. A csontvázak néma serege mögött csuklyát viselő, fekete alakokat látott, akik kezeiket az ég felé emelve, megmozdíthatatlanul álltak és gonoszságot sugárzóan figyelték az események alakulását.

- Hé, te! Itt ülsz, ezen a hatalmas állaton mégsem csinálsz semmit? Nem látod, hogy nem sokáig tudjuk magunkat tartani? – vetette oda neki két nyílvessző kilövése közben egy csapzott hajú, bőrszíjakat viselő férfi.

- Igaza van! Szedd már össze magad! – sziszegte magának az ismeretlen alak által frissen leforrázott tünde ifjú. – De mit tehetnék? Tanonc vagyok, még nem tanultam meg a magasabb szintű mágiák használatát. A hátasommal egy napon talán készen állok majd, de előbb még meg kell jelennem a tanács előtt, hogy mindenki lássa, teljesítettem a beavatást. – mintha a nemes állat megérezte volna, hangos üvöltéssel válaszolt új társa bizonytalanságára, majd fejét oldalra fordítva, hatalmas kék szemével Lillenre nézett. Tekintetéből egy apró, fényes szikra pattant ki, és a tündét ugyanekkor valami ősi, mindent elsöprő energia árasztotta el. Mintha a gyomrából keservesen felcsorduló mágia előtt megszűnt volna az akadály. Most nem csak az ujjai végében érezte a varázslatos hatalmat, de egész testéből áradt a megfékezhetetlen erő. Úgy érezte bármire képes lehet, semmi sem gátolhatja, hogy elsöpörje az ellenséget!

***

Zael gyűrűs ujját erősen dörzsölve figyelte az események alakulását. A mellette álló vastag köpenybe burkolózó alak felé fordult, majd szokatlanul éles hangján a csatazajban alig hallható szavakat mondott neki.

- Nem hiszem el, hogy ezek a pokolfattyak már ide is eljutottak! Összeszedtem pénzt és kapcsolatokat nem kímélve ezekből a nyavajásokból a valaha volt legerősebb csapatom és most mind itt pusztulunk ezen a tetves, hóval leokádott, mocskos helyen!

- Most már mindegy, eldöntetett. Ha a tanács figyelt volna a zavaró jelekre, időben reagálnak a világrengető változásokra és csatlakoznak a szövetséghez. Ez már nem a megfelelő kor. Várjuk ki mi fog történni. Még csak alakváltók és csontvázak támadnak, démonokat és nekromantákat nem küldtek még. – mondta, teljesen érzelemmentesen a kifürkészhetetlen női hang, majd rövid sóhajtást vettek és még néhány tűzgyíknyi távolságot hátráltak az egyre közeledő fegyverek elől.

Miközben szenvtelenül hagyták maguk mögött a halált jelentő sarlókat és felzúgó nyílvesszőket, egy értelmezhetetlen dologra lettek figyelmesek. A rendezetlen összevisszaságból egy prémes köpenyt viselő, mindenki fölé emelkedő alak bontakozott ki. Ahogy közeledett láthatóvá vált a havas tájba szinte teljesen beleolvadó macskaszerű állat is, melyen mindenféle nyereg vagy egyéb eszköz nélkül foglalt helyet. Kettejük körül valamilyen megfoghatatlan, halvány vibrálás öltött egyre határozottabb körvonalat. Mikor már minden harcoló fél megérezte jelenlétüket, feszült mozdulatlanság lett úrrá a város előtt elterülő völgyön. Az ismeretlen hosszan felnyújtózott, kezeit a sebesülteken túli sötétség irányába mozdította. Zaelék szemében először csodálkozás, majd a hideg megértés csillant fel.

-Pálca nélkül varázsol! – erőtlenül buggyant ki szájából az egyszerű felismerés.

Mire ezt kimondta, régmúlt telek komótosan felhalmozott hógörgetege mozdult meg a csata helyén. Mintha az egész táj az élők mellé állt volna, úgy indult meg a hólavina a prémes mágus kézsuhintása nyomán, egyenesen a fenyves árnyékában álló alakváltók felé. A parancsot nem tűrő áramlás magával vitte a csontvázsereg tetemes részét. A többi érzelmekkel nem rendelkező földi maradvány a hömpölygő lavina utóhatásaként hullott a néma hóba. Mindenki számára egyértelművé vált, a Dereshágót célzó ostrom véget ért.

VÉGE

Mészi