Dereshágói Jégszilánkok 2. – Olvadó esélyek

A megtépázott csapat tagjain az sem segített, hogy csuklyáikat mélyen arcukba húzták. Ismerték a szabályt, mindenki magáért felel! Egyedül egyikük sem kockáztatott volna egy ilyen vállalkozást. Bár a harcok főleg Nymirra más tartományaiban mosták el a béke utolsó lábnyomait, nem bízhattak benne, hogy ép bőrrel megússzák a fegyveres összetűzéseket. Nem tehetett mást se zsoldos, se nemes úr, társakat gyűjtöttek, így legalább a biztonság látszata ott lebegett a mély, elrejthetetlen félelmeik fölött. Az idővel szerencséjük volt, hiszen igazi, mágust próbáló hóviharban nem volt részük, helyette maradt a néma, fehér, meghódítás ellen tiltakozó táj. Ha a csörömpölő, hangosan és szabálytalanul menetelő kompánia bármelyik tagja is csak felpillant és tekintetével átszeli a hegyoldal és a köztük levő távolságot, bizonyára észreveszi a végtelen felhőkbe vesző kacskaringós füstcsíkokat.

- Most már igazán odaérhetnénk! A karom hidegebb, mint ez a nyamvadt fejszenyél az oldalamon! Minek is hoztam magammal, mikor egy árva alakváltóval sem találkoztunk egész úton! – mérgelődött hangosan a csapat közepén haladó, átlagos magasságnál jóval alacsonyabb, ám termetesebb alak. Bár nem nézhetett szemtől szembe egy kifejlett emberrel, tündével még úgysem, azért a köpenye alatt megcsillanó páncélkesztyű minden értelmes lénynek jelezte, keménykötésű törppel van dolga.

- Elegem van az örökös nyafogásodból! Nem azért fogadtalak fel a védelmemre, hogy ezt a hangot kelljen elviselnem egészen Dereshágóig! Kiemeltelek az arénák orkbűzös vermeiből, hogy hasznomra legyél, de egy csettintéssel vissza is tudlak oda küldeni! Ne felejtsd el, ha a gyűrűmre nézel, Én egy nemesi ház sarja vagyok! Te pedig csak egy mocskos, siránkozó törpöcske! – érkezett a válaszba csomagolt rögtönzött kioktatás. Az átlagférfiaknál élesebb orgánumú fickó csak a közlési szándéka miatt állt meg, majd az utolsó mondatot követően félrehúzta arcát takaró ruhadarabját. Zöldes, számító szeméből sütött az eleganciához és kényelemhez szokott emberekre jellemző metsző kegyetlenség. Mivel ábrázata felszabadult, végre előre tekintett, ekkor meglátta az ég felé igyekvő füstpamacsokat.

- Nézzétek! Ha igyekszünk, estére már Dereshágó falai között lehetünk és nekem sem kell többé semmilyen törpsiránkozást elviselnem! - emelte nyomatékosan gyűrűs kezét az ég felé, majd hirtelen, mintha varázsfőzetet itattak volna vele, merev, ám hosszú lépésekkel indult a távoli tornyok irányába.

- Siránkozó törpöcske ám a …. – dörmögte szinte csak magának, fejét az említett irányba fordítva a büszkeségében megsértett harcos. Kecsesnek éppen nem nevezhető menetelése régi idők fortyogó haragját ébresztette fel benne. Mély lélegzetekkel tűzdelve révedt el a gondolaton, hogyan lehetne hangtalanul felkoncolni kényszerszülte vezetőjét. Miközben mogorván, fogait egymáson csúsztatva lazította állkapcsát, bárkinek elakadt volna a szava kinézete láttán. Bármennyire hihetetlen, nem viselt arcszőrzetet, ami törp lévén elég furcsa és egyben riasztó is volt. Bár tengernyi kibányászott drágakővel korábban történt, ma is tisztán emlékezett csúfondáros bukása borgőzös pillanataira:

Még évtizedekkel ezelőtt, karrierje csúcsán egy mézsörrel átitatott éjszakát követően őrségben kellett volna állnia, de nem tudta kiűzni fejéből a helyi fogadó regösének talpalávalóját. Mivel senki nem látta, letelepedett egy szemhunyásnyira a legközelebbi fényerdei tölgy rejtekébe és őrzőhöz nem méltó módon álomba dúdolta magát. Mire másnap felébredt, már az arénák fegyverektől és fájdalomtól hangos gödrében várta a reggel…

Fájó emlékezéséből egy arcába csapó alattomos jégszilánk billentette vissza a komor jelenbe. Tekintete még egyszer az előtte esetlenül haladó alakra siklott. Nyugtázta magában, hogy a most felidézett emlék bár megfakult, és talán ki is tépődik régi térképként működő agyából, az édes nedű ízére és a régi bugyuta dallam bizonyos részeire még élénken emlékszik, mely most alattomosan rázendült fejében:

Pendül a húr, dobban a láb

Mézsört iszik, mind aki jár!

Hideg estén erszény csörren,

Ízes komlón kis gnóm böffen!

Pendül a húr, dobban a láb!

Gyors ritmusra mozdul a száj!

Dobd el kardod, hegyezd füled!

Orkok barmait messze ijeszd!

Dobban a láb, pendül a húr

sült hús szaftja ……

- Meg ne forduljatok, de követnek minket! Hiába próbáltunk egész éjjel talpon maradni, nem vesztették el a nyomunkat! – kiáltotta a legutolsó, kecsesen lépkedő alak, kinek furcsa dudorok álltak ki a hátából. A messziről érkező talán szarvaknak vagy ágaskodó tüskéknek vélhette őket, pedig legfőbb fegyverét, egy Kaucsuk Összetett Íjat tartott hátára szíjazva, szigorúan testközelben.

Hangos figyelmeztetésére egy lélegzetvételnyire megtorpant a szedett-vedett társaság, majd lépteiket meggyorsítva igyekeztek még szorosabb iramot diktálni. Mindegyikük tisztában volt vele, ha a kapukon áttörő ellenség előőrse kíséri őket figyelemmel, minden próbálkozás hiába, nincs többé menekvés, nemsokára fegyvert kell fogniuk. Most csak arra gondoltak, a távoli nemesi házak segítségével talán megúszhatják a veszedelmet.

***

A városban töltött éjszaka éppen csak arra volt elég, hogy kiolvassza a hirtelen rohamtól elzsibbadt tagokat. A fogadó kandallója előtt várakozó idegeneket nem zavarta túlzottan a kíváncsi és olykor értetlenkedő dereshágói lakosok jelenléte. Örültek annak, hogy hosszú, küzdelmes útjuk során végre először bízhatnak a falak, és a hírhedt jéghajlítók védelmező erejében. A hagyományos üdvözlést követően a csapat vezetője félrevonult a helyi elöljárókkal megtárgyalni jövetelük célját, majd a számukra kijelölt helyre vezették őket. A déli városokhoz képest a házak itt jóval barátságosabbnak és otthonosabbnak tűntek. Mindenhol a föld felé nyújtózkodó jégcsapok uralták a látképet. A fehér és barna szín szabályos váltakozása a macskakövekkel tűzdelt utcákat szinte barátságossá varázsolta, még a kimerült zsoldosok számára is. Első látásra nyugalom járt át minden Dereshágóba érkező átutazót. Ennek legnyomósabb indoka az volt, hogy ilyen messze, a hegyek rejtekében rosszindulatnak nem igazán volt maradása. Az itt lakó tündék és emberek idejét sem tudták megmondani mikor kellett fegyvert fogniuk bárki ellen. Ez a Talminnen nemesi ház tanácsának volt köszönhető. A tagok nem engedtek teret nyerni semmilyen fegyveres összetűzésnek. A bölcsek még időnként meséket szőttek a legendás dárdás háborúkról és a Medve-tó ölelő kékségéről, ahonnan sok-sok emberöltővel ezelőtt vándoroltak a tiszteletet és időtlenséget sugárzó hegyekbe, távol az óvárosiak és más népek problémái elől.

***

- Ne aggódjatok! Beszámoltam a tanácsnak a térkapukon átkelő élőholtakról. Nem zárhatják el magukat ettől a háborútól is! Be fogják látni, a fagymágia és a drágakövekkel felvértezett fenyőbotok komoly előnyt jelentenek majd. – forgatta idegesen ujjára simuló kedvelt ékszerét a zöld szemű, Zael névre hallgató ember.

- A nagy fenéket! Te is tudod Zael, hogy az átkozottak szavak nélkül is megértik egymást! Biztos hoztak magukkal támogatást is a kapukon túlról! – helyezte könnyű íját maga elé az őrszemként is tapasztalt, gubancos hajú, kissé borostás férfi. Csizmájának szíjait meglazította, majd könnyű mozdulatokkal leoldotta mellkasára aggatott fegyvereit. Miközben ösztönös műveletsorát hajtotta végre, folytatta csöndet keltő megállapítását:

- Ha igazam van, nem sokat érünk a meleg fekhellyel, de a varázstudománnyal sem! A Horda nem kér enni és sohasem alszik, mert a Horda nem él!

VÉGE

Mészi